Sajtóvisszhang

A Magyar Szó úgynevezett Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (amely tulajdonképpen az igazgatóbizottság megfelelője) három tagja október 12-én informális találkozón vett részt a kiadóvállalat igazgatónőjével, főszerkesztőjével, és a TJGYT elnökével, Újhelyi Lukáccsal. Az ülésen Kontra Ferenc, a napilap Kilátó című melléklete szerkesztőjének leváltását és annak körülményeit vitatták meg. Végül Varjú Márta visszavonta döntését Kontra menesztéséről. A testület három tagja az informális találkozó után közleményben tájékoztatta a nyilvánosságot a döntésről. Ennek megjelenése után Újhelyi Lukács telefonon hívta fel a közlemény három aláírója közül a két hölgyet, akikkel minősíthetetlen hangnemben és hangerővel beszélt, durván megfenyegetve őket. Ennek hatására mindketten lemondtak TJGYT-tagságukról.

Néha csak állok, bámulok, és nem értem a körülöttem rajzó világot. Elsápadok, tapogatom a homlokom, talán lázas lehetek, ez okozza mindezt, talán csak megtéveszt egy ócska délibáb. Aztán persze mindig kiderül, hogy nem, dehogyis, szó sincs ilyesmiről. Ez maga a valóság. Tetőtől talpig szégyenben.

Mert el sem tudom képzelni, hogy mit gondol magáról az az ember, aki képes telefonon ordibálni, üvöltözni, fenyegetőzni egy nyugalmazott és egy aktív egyetemi tanárral, csak azért, mert ők megfelelő eréllyel – és nem kevesebb erénnyel – egy vitás kérdésben érvényt szereztek véleményüknek. Persze, egy, a politikába belekeveredett bankárról van szó, aki ebben az új helyzetében igyekszik úszni az árral, s úgy tűnik, immár meghatározó jelentőségű politikai személyiségnek képzeli magát! Mégis, mi másról lehetne? Egy asztalos, egy vízvezeték-szerelő, egy varrónő, egy fodrász, egy földműves, egy állattenyésztő, egy juhász, egy restaurátor, egy takarító, egy kereskedő, egy sofőr vagy egy ügyvédbojtár soha nem tenne így. De még a közmondásos kocsis sem…

Ez az önjelölt politikus ellenben fogja a telefont és veszi magának a bátorságot, hogy otrombán, minősíthetetlenül megfenyegessen olyan személyeket, akik emberi tartásból, kiállásból és bátorságból nálánál sokkal többet mutatnak fel az elmúlt években. Az önjelölt politikus meg közben csak járta végig a szamárlétrát, hogy végül megérkezzen oda, abba a pozícióba, amelybe beleültették. Teszem hozzá, akár a kisujjuk egyetlen mozdulatával is többet tettek. S itt mondom el, hogy mindkét leüvöltött egyetemi tanár nő, vagyis egyetemi tanárnő, ami csak tovább ront a helyzeten. Nevüket csak tapintatból nem írom le, bár a megdöbbenés és az eset fölötti értetlenségem könnyen kimondatná velem a neveket. De nem! Csakazértsem…

Újhelyi Lukács ellenben férfi, az ő nevét kimondom és leírom, kertelés nélkül, már csak azért is, mert az alapvető viselkedési normáink közé tartozik, hogy a hölgyeknek megadjuk a tiszteletet. Igen, éppen azzal is, hogy nem emeljük fel a hangunkat. Ettől civilizáció a civilizáció, s ettől civilizált ember az, aki benne mozog. Vannak bizonyos minimális normáink, amelyekhez úgy tartjuk magunkat, hogy azokat aztán soha senki nem is kéri rajtunk számon. Mert természetesnek kellene lennie… Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, nem olyan nehéz ezt a kis apróságot betartani. Ha az embernek vagy egy egészséges értékrendje, akkor nem fog így üvöltözni. Ennyi. Ha az embernek van megfelelő önbecsülése, akkor nem fog telefonon egy nyugalmazott egyetemi tanárnőt megfenegetni. Csak ennyi. Ha az embernek van egy szemernyi morális tartása is, akkor egyszerűen csak nem viselkedik így. S ennyi.

Újhelyi Lukácsnak minden jel szerint nincs.

Mi jogosítja őt fel erre? Azon túl persze, hogy az égvilágon semmi, talán azt hiheti, hogy a pozíciója, az a bizonyos virtuális bársonyszéke, amelybe beleültették. Vagy azt hiheti, hogy a dölyf, az önhittség, amellyel jár-kel a nagyvilágban, feljogosítja őt bármire is. Vagy, azt hiheti, hogy mindörökkön örökké hatalmon, az ő pártja fog uralkodni és irányítani a világnak végeztéig. Sok minden járhat a fejében, persze, gondolatolvasó pedig nem vagyok. Csak hát ez az önjelölt politikus – már megint! – ebben is téved. Attól ugyanis, hogy ő lett egy időre a Magyar Szó igazgatóbizottságának – egészen pontosan: a Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének, vagyis a TJGYT-nek az elnöke –, attól ő még nem senkinek a mindenható ura.

Sajnos, politikai közéletünkből kiveszett ennek az apró kis felismerésnek még csak a szikrája is. Jelenleg úgy irányítanak mindent a hatalmon lévő vajdasági magyar politikusok, mintha örök időkre kapták volna bizományba. Még csak egy kis idő, és a nevükre is veszik, a saját tulajdonukba vonják az intézményeinket, iskoláinkat, sajtónkat, lapjainkat. És a saját portréjukat akasztatják ki az alkalmazottakkal minden irodában, ahogy egykoron mindenhol ott kellett lógnia Tito elvtárs portréjának. S ahelyett, hogy gondoskodnának a rájuk bízott értékekről, bármi áron eltakarítanak az útjukból mindenkit, aki nem engedelmeskedik kiskutya módjára, nem csóválja a széljárásnak megfelelően a farkát, vagy aki nem azon igyekszik, hogy minden óhajukat-sóhajukat már jó előre kilesse, és úgy teljesítse igényeiket, hogy azoknak el se kelljen hangzaniuk. S teszik ezt politikusaink még akkor is – annak árán is –, ha egyes intézmények, lapok, rádiók és újságok végérvényesen és helyreállíthatatlanul, helyrehozhatatlanul tönkremennek emiatt. Mert akkor sem engedik meg, hogy olyan emberek dolgozzanak ott, akik nekik nem felelnek meg, akik nem az ő keltetőjükben pelyhesedtek. Akik nem az ő kádereik.

Ezt a mentalitást képviseli Újhelyi Lukács is a Magyar Szó igazgatóbizottságának élén, a TJGYT elnökeként. Még csak elképzelni sem tudom, hogy mi járhat a fejében, amikor nyugalmazott egyetemi tanárt, egy idős nőt tárcsáz a telefonján, hogy üvöltözzön vele, hogy megfenyegesse, hogy megalázza és megszégyenítse. A véleménye miatt.

Valószínűleg azonban azt hiheti, hogy ő mindenek felett áll, neki senki sem árthat, ő sérthetetlen és megfellebbezhetetlen. Sajnálom, én sajnálom a legjobban, hogy vannak még 2015-ben is emberek, akik ilyen önképet alakítottak ki magukban.

Vélhetően kevesen árthatnak Újhelyi Lukácsnak, vélhetően még kevesebben akarnak neki keresztbe tenni. A legtöbb kárt így azonban éppen ő maga okozhatja saját magának a mérhetetlen indulatával, dölyfével, önhittségével. Mert cselekedeteivel, telefonálgatásaival, szavaival és üvöltözésével talpig szégyenbe hozta azt az intézményt, amelynek legfőbb testületét kvázi ő vezeti, ő irányítja. Mert ne gondolja senki azt, hogy ilyen modortalan magatartással, ilyen viselkedéssel, ilyen hozzáállással ő méltó lehet a pozícióra, amelyet betölt.

Nemcsak az ő felelőssége, hogy mielőbb eltűnjön abból a virtuális bársonyszékből, amelyben pöffeszkedik, hanem azoké is, akik megtartják őt pozíciójában.

Az, hogy én felszólítom őt bármire is, természetesen nem kell, hogy jelentsen neki bármit is… DE! Mégis:

A leghatározottabban felszólítom Újhelyi Lukácsot, hogy mondjon le a Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének elnökségéről, és mielőbb távozzon a közéletből, amelyre ekkora szégyent hozott! Ha a férfiasságnak csak a szikrája, és az emberi tartásnak a parányi kis szilánkja megvan benne, egy ilyen eset után nem tehet másképp.

Csak egy ilyen lépéssel hozhatja helyre azt a kínos és méltatlan helyzetet, amelyet ő maga okozott, s amely miatt most egy teljes intézmény, illetve az azt működtető politikai párt és egyéb testületek itt állnak előttünk szégyenszemre lemeztelenedve – tetőtől talpig szégyenben!

_____________________________

A szerző többkötetes költő, próza- és drámaíró, diplomás színész, korábban a szabadkai Népszínház és a Gyermekszínház társulatának tagja volt. A kilencvenes évek eleje óta újságíróként dolgozik, több vajdasági lap, így a Magyar Szó, a Napló, a Családi Kör munkatársa, és a Képes Ifjúság fő- és felelős szerkesztője volt. 2004 óta Budapesten él, újságíróként és szerkesztőként dolgozik.